Könyvelők Lapja (folyóirat), időszakos szerző
Munka Törvénykönyve 2016 (szakkönyv), társszerző
Előadó (Munkaügy, Munkajog, Munka Törvénykönyve, Közalkalmazotti jogállás)
A szabadság alapvető tudnivalóival ma már a munkavállalók is gyakran „képben vannak”, azonban léteznek kevésbé általános helyzetek: hogy alakul a szabadság részmunkaidő, két munkaviszony vagy éppen egyenlőtlen munkaidő-beosztás esetén? És ami még mindig gyakori kérdés: kötelező-e az évenkénti 14 nap egybefüggő szabadságkiadás?
Miként kell megállapítani és kiadni a szabadságot, ha a munkavállalónak két munkaviszonya van?
A munkavállalót a szabadság a további munkaviszonya után is megilleti. Az Mt. nem tiltja azt, hogy a munkavállaló további munkaviszonyt létesítsen. Az Mt. 115. §-ának (1) bekezdése szerint a munkavállalót minden munkaviszonyban töltött naptári évben szabadság illeti meg, amely alap- és pótszabadságból áll. Ebből következik, hogy a munkavállalót a részére járó szabadság minden munkaviszonyban, tehát a további munkaviszonya után is megilleti. Ugyanakkor minden munkaviszonyban különállóan kell elbírálni a munkavállalót megillető szabadság mértékét. Ha a munkavállalót az egyes munkaviszonyokban bármilyen okból eltérő mértékű szabadság illeti meg, a munkavállaló köteles a munkakörét ellátni abban a munkaviszonyában, amelyben már szabadságra nem jogosult, akkor is, ha a másik munkaviszonyában még szabadságát tölti. Összességében: amennyiben a munkavállalónak két munkaviszonya van, ezekben külön-külön kell a munkáltatónak a szabadságra való jogosultságot megállapítani és a szabadságot kiadni.
Milyen mértékű szabadság jár részmunkaidő esetén?
A munkavállalónak évi szabadság akkor is jár, ha a munkáltató őt nem teljes munkaidőben alkalmazta. Az Mt. 92. § (5) bekezdése szerint a felek az adott munkakörre irányadó teljes napi munkaidőnél rövidebb napi munkaidőben is megállapodhatnak (részmunkaidő). Mindezt a munkaszerződésben szükséges kikötni. A fentebb idézett, az Mt. 115. §-ának (1) bekezdése az alap- és a pótszabadság tekintetében olyan korlátozó rendelkezést nem tartalmaz, amely szerint az alapszabadság és a pótszabadság csak a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalót illetné meg. A részmunkaidőre alkalmazott munkavállalók szabadságra való jogosultsága pedig kifejezetten következik az egyenlő bánásmód követelményéből [Mt. 12. §] – megfordítva fogalmazva: a hátrányos megkülönböztetés tilalmából. A részmunkaidős munkavállalót a szabadság ugyanolyan mértékben megilleti, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatott kollégáit, miután a szabadságra való jogosultság a munkáltatónál az adott naptári évben munkaviszonyban töltött idő tartamától és nem a munkaidő mértékétől függ. Az időarányosság elve a munkaidő mértékén alapuló jogosultságok, így például az időbér tekintetében alkalmazandó. Ennek megfelelően a szabadság idejére járó távolléti díj a részmunkaidővel arányosan jár (pl. napi négyórás munkaidővel foglalkoztatottat egy szabadságnapra az általános szabályok szerint négy órai távolléti díj illeti meg).
Miként kell egyenlőtlen munkaidő-beosztás esetén kiadni és elszámolni a szabadságot?
Az Mt. 124. § (2) bekezdésének általános szabálya szerint egyenlőtlen munkaidő-beosztás esetén a szabadság kiadása során
- a hét minden napja munkanapnak számít,
- kivéve a munkaidő-beosztás szerinti heti pihenőnapot és a munkaszüneti napot.
Ettől eltérően, az Mt. 124. § (3) bekezdése szerint egyenlőtlen munkaidő-beosztás alkalmazásakor
- a munkavállaló a szabadság kiadása során a beosztással azonos tartamra mentesül munkavégzési kötelezettsége alól és
- a kiadott szabadságot ezzel egyező óraszámban kell elszámolni és nyilvántartani.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szabadság mértékének számításakor a munkavállalót megillető szabadság munkanapokban meghatározott mértékét szorozni kell a munkavállaló napi munkaidejének mértékével. Így például a 25 munkanap szabadsággal rendelkező, általános teljes napi (8 órás) munkaidő alapján foglalkoztatott munkavállalónak ilyen esetben 25 × 8 = 200 óra szabadsága van. Amennyiben például a munkavállaló egy munkanap szabadság kiadása esetén munkaidő-beosztása alapján 12 órában végezne munkát, 12 órában kell szabadságát elszámolni és nyilvántartani. Így a munkavállalónak 188 órányi szabadsága marad. Megjegyezzük, miután a szabadságot minden esetben a munkaidő-beosztás szerinti teljes munkanapokra kell kiadni, nincs lehetőség az órában nyilvántartott szabadságok esetén, hogy a munkavállalót például déltől engedjék el – így kiadva 4 órányi szabadságát.
A szabadság nyilvántartása attól függ, hogy kiadása és elszámolása munkanapban vagy órákban történik-e. A szabadságot
- a munkaidő-beosztástól függetlenül – munkanapban történő kiadás esetén – ugyancsak munkanapban,
- egyenlőtlen munkaidő-beosztás esetén – órákban történő kiadás és elszámolás esetén – a szabadság tartama alatti munkaidő-beosztással azonos óraszámban
kell nyilvántartani. [Mt. 124. § (4)]
Amennyiben a munkáltató úgy dönt, az egyenlőtlen munkaidő-beosztás alapján foglalkoztatottak esetében átáll a szabadság napokban történő kiadására és elszámolására, ennek előfeltételeként az eddig ki nem adott, órában elszámolt és nyilvántartott szabadságot vissza kell váltania munkanapokra. Erre vonatkozó külön törvényi rendelkezés hiányában, megítélésünk szerint erre úgy kerülhet sor, hogy a megmaradt óraszámot elosztják a munkavállaló napi munkaidejének mértékével. Ha például 100 óra szabadsága maradt az általános napi teljes (8 órás) munkaidőben dolgozó munkavállalónak, 12,5 munkanap szabadság az eredmény. A kerekítés Mt.-ben foglalt szabálya szerint így 13 munkanap szabadsága marad a munkavállalónak. Bár az Mt. minderről tételes rendelkezést nem tartalmaz, indokolt, ha egy naptári éven belül a munkáltató nem változtatja meg az elszámolás módját, és nem áll át például óráról munkanapra. A példánkban szereplő átváltás alkalmazása akkor válhat indokolttá, ha a következő naptári évre kiadatlan szabadság maradt és a munkáltató – egyoldalú döntésével – a szabadság elszámolása és nyilvántartása tekintetében az órák helyett a munkanapokat alkalmazza.
A Kúria döntése szerint, ha a munkáltató a jogszabályban biztosított választási jogával élve az egyenlőtlen munkaidő beosztásban foglalkoztatott munkavállaló esetében a szabadság mértékét a törvényes teljes munkaidő és a szabadságnapok számának szorzataként állapította meg, és azt a kiadott szabadság napokra előírt óraszámban számolta el, nem valósított meg rendeltetésellenes joggyakorlást.
Mennyi a kiadott szabadság legrövidebb egybefüggő tartama?
Az Mt. alapján: a szabadságot – eltérő megállapodás hiányában – úgy kell kiadni, hogy a munkavállaló naptári évenként egy alkalommal, legalább 14 egybefüggő napra mentesüljön a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége alól. E tekintetben – a szabadságként kiadott napon túl – a heti pihenőnap (heti pihenőidő), a munkaszüneti nap és az egyenlőtlen munkaidő-beosztás szerinti szabadnap vehető figyelembe. A rendelkezés lényege: a munkáltató úgy köteles a szabadság kiadását biztosítani, hogy a munkavállaló naptári évenként egy alkalommal, legalább 14 egybefüggő naptári napra mentesüljön a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség alól.
A törvényszövegben foglalt „eltérő megállapodás hiányában” fordulat a munkáltatónak és a munkavállalónak biztosít felhatalmazást, hogy megállapodásukkal a 14 naptól két irányban is eltérhessenek. Így közös megegyezéssel arra is juthatnak, hogy a munkáltatónak egy naptári évben nem kell legalább 14 napnyi összefüggő szabadságot kiadnia. Ez akár a szabadság egynaponként történő kiadását is jelentheti. Ettől eltérően, a megállapodásban kiköthető az a 14 munkanapnál ugyan rövidebb időszak, amely alatt viszont egybefüggően, megszakítás nélkül kell a szabadságot biztosítani (pl. 7 nap) [Mt. 122. § (3)]. A másik irány: a felek megállapodnak, hogy naptári évenként egy alkalommal 14 napnál hosszabb egybefüggő tartamú szabadságot ad ki a munkáltató.